Amikor már útra késszen áltunk,lesétáltunk a partra,és felvettük a görkorikat.Volt egy olyan érzésem,hogy rajtam kívül mindenki tud korizni,és ez egy pillanatra elbizonytalanított,de hősiesen felraktam a bukósisakot,meg a térd- és könyökvédőt,és elüvöltöttem mamgam:
-Menni fog!-Aztán felálltam,és már kezdtem örülni,hogy 5 másodpercig görkorin álltam,amikor segre huppantam.Harry odajött,felsegített,és óvatosra fogta a dolgot:
-Figyelj...Nem akarom,hogy bajod essék,úgyhogy inkább add ide a kezed!-Mondta,és nyújtotta a pracliját mosolygósan.Én,mint egy kiéheztetett kutya kaptam a keze után,mert már megint el akartam esni.Olyan édes volt,hogy az nemigaz.Végig a kezemet fogta,egy percig szem elől nem tévesztett!A végén már tök jól tudtam menni.A többiek-számításaimmal eggyezően-száguldottak,mint a szél,úgyhogy amikor elmentünk,hogy közösen korizzunk egyett,én és Harry lemaradtunk...Istenem...Meg akartam zabálni...Láttam a szemébven,hogy annyira vágyakozik arra,hogy ő is olyan gyorsan szágúldozzon,de erőt vett magán,és velem maradt...Jézusom...Ezért nagyon tisztelem a mai napig.
Amikor már egy jó órája száguldoztunk,Harry odasúgott nekem:
-Hé,nem vagy éhes?..Dobjunk már be egy pizzát!-Mondta.Én bólintottam,erre ő előre ment a többiekhez,hogy szóljon nekik,engem meg leállított egy fánál,hogy maradjak ott...Én először engedelmeskedtem,aztán megindultam...Egy ideig mentem,utánuk kiáltottam,hogy:
-Nézzétek,tudok korizni!-De aztán...